A tűzoltók védőszentje: Szent Flórián
Az emberfeletti hatalmakhoz, szentekhez fohászkodás egyidős az emberiséggel. Különösen baj, vész esetén kérték segítségüket a vigaszra szorulók elűzni a rosszat, leküzdeni a csapásokat, amikor az emberi erő és akarat már kevésnek bizonyult. Az egyik legfélelmetesebb elemi erőtől, a tűztől való rettegés keltette életre Flóriánnak a „tűz katonájának” kultuszát. Szent Flórián alakjával a világon sok helyen találkozhatunk. Templomokban, házak falába süllyesztve, köztereken áll a római katona szobra, aki rocskából önti a vizet az égő ház tetejére. Tűzoltó elődeink védőszentjükként tisztelték, díszünnepként ülték meg május 4-én Flórián napját, s a tűzoltók ma is a személye előtti főhajtással tisztelegnek alakjának. Élete és halála megmintázza azt az elkötelezett hivatástudatot, melynek alapja a munkába vetett hit és a hagyományokhoz való ragaszkodás. Flórián Diocletianus egyszerű katonája volt, de jelképpé vált: az emberség, önzetlen segíteni akarás és hősies bátorság jelképévé.
A Flórián-legenda
valós alapokon nyugszik. Flórián a szent, történelmi személy, kinek vértanú haláláról szóló történetét a kódexek megőrizték. A Berni Kódex adatait egészíti ki a „Passio St. Florian”, a tulajdonképpeni legenda, ami két kéziratból maradt ránk a IX. század végéről. Florianus Cesiaban (a mai Felső-Ausztria területén) született a III. század második felében. Diocletianus császár uralkodása idején lépett be légiósként a római hadseregbe, ahol tehetsége, bátorsága révén gyorsan haladt előre a katonai pályán, rövidesen Caecia erőd parancsnoka lett. A legenda szerint az erődben hatalmas tűzvész pusztított, amit Florianus – szinte kilátástalan helyzetből – megfékezett. Katonái, kiket a legszörnyűbb tűzhaláltól mentett meg, Florianus emberfeletti, isteni erejének tulajdonították a tűzvész elmúltát, s hírét szájról szájra adva, megszületett a Flórián-legenda:
„Diocletianus és Maximian császárok uralkodása idején üldözték a keresztényeket. Ebben az időben a Noricum-parton Aquilius helytartó kormányzott, aki Lorchba érkezése után nagy buzgalommal látott hozzá a keresztények felkutatásához. Florianus katonái közül is elfogtak negyvenet, kiket hosszú kínzások után tömlöcbe vetettek. Florianus igazságérzete, emberségessége fellázadt Aquilius kegyetlenkedései ellen, börtönbe vetett 40 társa mellé állt, magát is kereszténynek vallva. Ezt megtudva a helytartó felszólította, hogy áldozzon az isteneknek, ezt azonban Florianus megtagadta. Ekkor kegyetlenül megkínozták, majd kínpadra feszítették. Végül megszületett az ítélet és a császár parancsára 304. május 4-én malomkővel a nyakában az Enns folyóba vetették. A hóhér, aki bedobta megvakult, a folyó megijedt és a holttestet egy kiálló sziklára sodorta, ahol egy sas kiterjesztett, keresztet formáló szárnyakkal őrizte. Majd a Szent megjelent egy asszonynak és megmutatta a helyet, ahol a holtteste található. A jelenés után az asszony befogta az igavonó állatokat, az Enns folyóhoz hajtott és megtalálta a holttestet, amit a pogánytól való félelmében szalmával és lombbal takart le. Az úton az igavonó állatok úgy kifáradtak, hogy egy lépést sem mentek tovább. Akkor az asszony fohászkodására egy forrás fakadt a földből, amely még ma is ad vizet. A felfrissült állatok továbbmentek, majd megálltak azon a helyen, amit a Szent megjelölt. Sietve és titokban temették őt el. A sírnál számos csoda történt: gonosz szellemeket űztek ki emberekből, betegek gyógyultak meg és találtak enyhülést. Mindez történt a Noricum-part közelében Leuriacumban, Diocletianus és Maximian uralkodása idején, amikor Aquilinus volt a helytartó.”
Flórián sírja fölé a IX. században oltárt emeltek, majd kolostort építette. Mert folyóban halt mártírhalált, a középkorban az árvizek elleni védőszentként is tisztelték. A legkorábbi magyarországi Flórián ábrázolás a XV. századból ismeretes a török hódoltság megszűntével a betelepült németek révén. Később az egyre szaporodó, egész falvakat, városokat elpusztító tűzvészek nyomán egyre több kép, szobor vagy kápolna készült, szentmiséket tartottak, harangoztak, sőt néhol böjtöltek a tiszteletére. A „tüzes” mesterségek – pékek, kéményseprők, kovácsok – képviselői választották külön védnökük gyanánt.
